A 2016-os év nyarától komoly időhiány lépett fel nálam, már ami a horgásztúrákat illeti. A napjaim több, mint 90%-át elvitte a folyamatos bojligyártás, ami természetesen nem is baj, sőt... Azonban szerettem volna megtalálni a kiskaput a kevés rendelkezésre álló időm, és a horgászat között. Többéves tapasztalataim alapján a horgászok nagy része ilyenkor köt ki a mesterséges, körülkerített, halban bő, de kihívásokban már kevésbé kecsegtető vizeken. Aki ismeri az elveim, az már bizonyára sejti, hogy én ezúttal sem álltam be a sorba?.

Gyártói műhelyünktől alig több, mint 5 km-re fekszik egy olyan bányató, melynek létezéséről már régóta tudok, azonban hozzám hasonlóan egyetlen pontyosnak se fordult még meg a fejében, mióta bojli létezik Magyarországon, hogy ezt a csalit, ezen az ősrégi kiismerhetetlenül egyenlőtlen medrű, elvadult bányán bevesse. Egészen idáig... Maga a tó 1917-ben keletkezett (Hát, az se ma volt...), egy baleset folytán, mely során a bányában dolgozók elérték a talajvíz rétegét, és a bányát egyetlen éjszaka alatt teljesen ellepte a víz. A baleset anno sajnos emberi áldozatokat is követelt, emellett bányalovak, csillék, sínek, és egyéb munkaeszközök is örökre lent maradtak valahol a tó medrében. Az elmúlt évek alatt a tó környezete, a folyamatos omlásveszély és a mély víz is több halálesettel vált hátborzongató hírűvé, és az "öngyilkosok tava" néven került be a köztudatba. Akadóssága, és egyenlőtlen mederviszonyai és hátborzongató híre miatt sokan a mai napig kerülik, nehezen meghorgászható, veszélyes víz. A "felfedező hadjárat" etetőhajós radarozással indult. Már a radar adatai, és a kijelzőn látottak is megerősítettek abban, hogy nekem itt horgásznom kell... Meg különben is... Kinek lehet a leghalványabb sejtése afelől, hogy egy 100 éves, soha kezelésben nem vett, soha nem telepített víz vajon miféle vad őserőket rejthet?!

Normál esetben ilyen vizekre minimum 72 órás túrákra szoktam elutazni, de ezzel a tóval közelsége miatt más terveim voltak. Az volt a célom, hogy bebizonyíthassam sokaknak, hogy jó csalival, jó taktikával igenis érdemes vadvizeken is rövid horgászatokat bevállalni. Ennek megfelelően kizárólag 24 és 48 órás "túrákra" ültem ki egy-egy bányászkodásra, összesen 10 alkalommal, amikor épp időm engedte.

Latolgassuk kicsit az esélyeket...- Kis halsűrűség. Ha 10-20 db ponty lakja a vizet, lehet sokat mondok. De biztos adatokat erről igazából senki nem tud.- Bojlit sose látott halak. Ez mióta elkezdtem a vizet vallatni, értelemszerűen már nem érvényes- Egyenlőtlen, erősen iszapos, akadókban cseppet sem hiányos meder. 4-5 méteres átlagmélység, 12 méteres maximummal.-Keszeg, törpeharcsa, RÁK (igen, ez utóbbi így, szándékosan nagy betűkkel) - Rövid túrák.

Valljuk be őszintén, nem éppen horgászbarát körülmények. Itt nem kell több mázsás fogásokra számítani, de számomra ez nem is baj. Nekem egy ilyen vízen nevelkedett koromfekete őserő fogási értéke, és gyönyöre nem hasonlítható össze semmivel. A taktika első része abból állt, hogy a víz lakóit szerettem volna első körben valamilyen formában megismertetni a nekik szánt finomságokkal. A maggal kevert vegyes előetetés gondolata még csak véletlen se fordult meg a fejemben, kizárólag golyót akartam itt használni, mind etetési, mind csalizási célra. A terepszemléket követően 3-4 különböző napon, a tó különböző, nyerőnek vélt szakaszain bepotyogtattam egy kevés bojlit. Nem kell nagy mennyiségre gondolni, max 1-2 kiló lett elosztva egy-egy napon az 4-5 ígéretesnek vélt helyre. Az utolsó etetési etap és az első peca között szándékosan majd egy hetet kihagytam. Ennek az volt az oka, hogy a kis halsűrűség miatt itt nem szerencsés közvetlen az etetett helyre ráülni, mert ha a horogcsalit találja meg a hal utoljára (ami a gyakorlatban elég sűrűn be szokott következni) akkor lehet, hogy már fel se veszi, hanem jóllakottan továbbáll, és nem fog táplálkozni többször abban a 24 vagy 48 órában, amíg ott vagyok.
Éppen ezért hagytam ki mindig az etetések és az éles pecák között napokat. A bevetéseken azonban már csak mutatóba került pár szem bojli mindig a horogcsali köré. Ez, ahogy a helyzet épp adta, hol pva hálóval, partról dobva, hol etetőhajó segítségével. De a lényeg ugyanaz: A végszerelék közvetlen közelébe sose került 5-10 szem bojlinál több. A vastag, büdös iszapréteg miatt azonnal a hóember tálalásnak szavaztam nagyobb bizalmat, csali tekintetében pedig a szénhidrátos vonalra fektettem nagyobb hangsúlyt. A vadvízi halak számára környezetük rendszerint bőségesen kínál fehérjedús "terülj-terülj asztalkámat", melyek hatékonyabb, gyorsabb emésztéséhez a pontyoknak glükózra van szükségük. Ehhez az anyaghoz természetes táplálékforrásaikból csak nagyon korlátozott mennyiségben képesek hozzájutni, sőt, emberi "beavatkozások" nélkül természetes élőhelyeiken gyakorlatilag sokszor sehogy. Pedig a glükogenetikus aminosavak nagy segítséget nyújtanak számukra a fehérjéket alkotó aminosavak hatékonyabb hasznosulásában, amely szorosan összefügg a peptidkötés jelenségével. A glikémiás index használatával ki tudjuk bogozni az egyes szénhidrát-források glükóz tartalmát, és segítségével hatékonyabban össze tudunk állítani egy, a halak számára hasznos szénhidrátos bojlit. Így született meg a gesztenyés bojlink alapötlete is, mely magas glikémiás indexű alapanyagaival kimondottan a vadvízi gyorspecák egy kiváló alternatívája lehet. Ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy pont e tulajdonságai miatt ezt a típust nagy mennyiségű etetésekhez nem ajánljuk! Ezzel a bojlival megalkotásakor egyértelműen az volt a célunk, hogy egy megfelelően kidolgozott etetési stratégiával, minimális mennyiséggel is hatékonyan be tudjuk csapni vele a rutinos vadvízi halakat. És nekem ezekhez a rövid túrákhoz pont erre volt szükségem! Így az első bevetésen erre a típusra fektettem a legnagyobb hangsúlyt...

Emlékszem, egy 24 órás túra volt. Valamikor július közepén... Egy vasárnapi délutánon kezdődött. Elég csapadékos idő fogadott, de nézzük a jó oldalát, egy nyári hidegfront szinte mindig jó esélyekkel kecsegtet. Itt azonban megúsztam hajnalig egy csippanás nélkül. Reggel az egyik szereléket kitekerve éreztem, hogy a csalim nagyon büdös. Az iszap dolgozott... Elhatároztam, hogy ezúttal valamelyest közelebb dobok a parthoz, a fény által jobban átvilágított sekélyebb vízben már elvesztik térhódításukat az iszaprétegben zajló bomlási folyamatok. Nagyjából 2 órája lehetett bent a végszerelék az új helyen, mikor 2 csippanás majd egy erőteljes nekirugaszkodás eredményeképp az égnek állított botjaim egyike elkezdett görbülni egyre hevesebben, akár egy feeder bot! Az a kapás örökre belém ivódott, még most is itt van az emlékeimben. Másodpercek alatt méterek pörögtek le az orsóm zsinórjából, a főféket olyan intenzíven húzta az ismeretlen ellenfél, mintha teljesen ki lenne engedve. A partmenti sziklákat és cserjéket célozta meg, izgalmas, de ugyanakkor veszélyes kaland, még a sziklafalra is fel kellett másznom fárasztani, hogy a hozzám legközelebbi bokor mellett eltéríthessem. A merítés folyamata se egyszerű mutatvány ezen a vízen, de a túra előtt erre is kidolgoztam a megfelelő stratégiát, és munkámat végül siker koronázta! Az első gyönyörű vad pontyom erről a vízről rögtön 8.5 kilót nyomott, 20-as gesztenyés + fél szem ananász pop-up kombóra érkezett. Nagyon örültem neki, ilyen gyönyörű, koromfekete tónusú vadpontyot azelőtt csak képeken láttam, és természetesen azt is a határon túlról.

Az első sikeres kalandon felbuzdulva további rövid túrákat bonyolítottam le, azonban az ezt követő 4 alkalomból egyszer sem jártam sikerrel. Amilyen gyorsan jött a kezdeti siker, olyan gyorsan abba is maradt. Az ötödik peca egy nagyon spontán túra volt, még teljes 24 órát se töltöttem a parton, amolyan lazán, csak egy ággyal, és hálózsákkal ültem ki éjszakára, még sátrat se vittem, hogy azzal se kelljen ezt a kevés időt vesztegetni. Az éjszaka az előzőkhöz hasonlóan ezúttal is elment csippanás nélkül. Szerencsére a tóban lakó törpeharcsák és keszegek nem tanúsítottak egyik pecán se különösebb érdeklődést a csalik iránt... A rákokkal azonban néha meggyűlt a bajom. Miután a régi stratégiák már sokadik alkalom után is csődöt mondottak, egy teljesen új haditervet ötlöttem ki. Ráálltam az etetés nélküli kereső horgászatra, ezúttal a pisztáciás golyóval, és azt is bepasztázva. Kiszemeltem egy ígéretes lyukat egy bedőlt fűzfa, és a nádas között, ide vetettem be a készséget. Csodák csodájára (magam se akartam elhinni) a több órás csendet ezt követően fél órán belül megtörte egy intenzív füstölős kapás... Természetesen a fél órája bevetett keresős boton! Miközben a másik bentlévő csali már előző nap este óta hallgatott. Ennyit számít sokszor egy jó hely. Szinte hihetetlen. Egy újabb gyönyörű fekete pikkelyes volt a jutalom. Mérnöki pontossággal visszavarázsoltam pontosan ugyanoda a szereléket, és fél órán belül megint kapás volt, ugyanarra a botra. De ez az érdeklődő sajnos merítés előtt olajra lépett. Azért furcsa még most is belegondolni, hogy egy kb 20 órás vadvízi túrán két gyönyörű halat is foghattam volna, ráadásul egy órán belül, úgy hogy az előző pecákon végig csippanás nélkül ültem...

Az utolsó emlékezetes kalandomig októberig kell utaznunk a képzeletbeli időben. Ez egy 48 órás túra volt. A titkolt célom az volt, mikor nekivágtam ennek a víznek, hogy az első (fél) évben összefuthassak egy gyönyörű itteni 10+-os fekete csodával. A túra hosszára, valamint változó körülményekre való tekintettel ismét stratégiát váltottam, ezúttal a kiülős peca mellett tettem le a voksom. A hideg vízben a bomlási folyamatok is veszítenek intenzitásukból, ilyenkor az iszapos részeken is nagyobb esélyünk nyílik a halfogásra, hiszen a csali huzamosabb áztatás után se büdösödik úgy be, mint nyáron. Nagyjából 18 órája lehetett bent a csalim, amikor váratlanul a második éjszakán, hajnali 1 órakor centripetális gyorsulással, és hihetetlen erővel nekiiramodott egy ismeretlen ellenfél a zsinórtolvajlásnak!

Természetesen mire ráébredtem, hogy ez a valóság, és nem csak álmodom, a hal már a tó hátsó sarkánál járt. A történethez ugyanis az is hozzátartozik, hogy az összes túra közül ez volt az egyetlen, amikor volt az éjjeli órákban kapásom. Kicsit tartottam tőle, hogy ellenfelem hézagot talál a vastag nádfal között, ahol megbújva nem sok esélyt adna nekem, de irányt váltott, és meg se ált a túlsó sarokig, ami a horgászállásommal párhuzamos oldalon volt, csak bő 100 méterrel hátrébb. Leomlott sziklák, korlátok, akadók, bokrok tarkították ezt az oldalt... tehát nem jártam jobban! A botot magasra tartva, elképesztő görbülettel próbáltam kiterelni ellenfelem a veszélyzónából, amely az egyből elhagyós végszerelékem nélkül minden bizonnyal képtelenség lett volna. De nem abból a fajtából való volt, aki csak úgy hagyja magát irányítani. Hát, emberére talált!:) A bokros irányától nem akart tágítani, ebből megint sziklamászás lesz, láttam előre! Nincs is annál szebb, mint korom sötétben, egy hatalmas vadponttyal "élet-halál harcot vívni" egy magas sziklafal oldalából. Muszáj volt felmásznom, mert ha nem tudom rávenni, hogy a nyílt víz fele induljon, esély nincs a horgászállásból a bokor mellett elvezetni. Mint egy 5 percnyi bokormenti huzavona után ellenfelem belátta, hogy a "hagyd magad, előbb szabadulsz" taktika talán ezúttal előnyösebb lehet... Vagy mégsem?! Ugyan elindult a nyílt víz felé, és sikerült kiterelni a veszélyzónából, ugyanakkor ismét olyan erőre kapott, hogy további 10 perc kőkemény fárasztásba telt, mire sikerült a merítésig eljutni. Mikor beemeltem a bölcsőbe, tudtam, hogy Ő lesz az, akiért jöttem, akire már annyira vágytam! A legendák szerint fogtak ezen a vízen évekkel ezelőtt 10 kg feletti pontyot, azonban fényképes bizonyítékot erre korábban még sose láttam. De most eljött az idő, hogy e rejtélyes víz csodálói számára ezt a hiányosságot is pótoljam! Ugyanis az éjjeli gladiátor súlya kereken 11 kg volt. A hátralévő néhány órára pontyzsákos pihenőt kapott reggelig, majd elkészültek őkelméről a szebbnél szebb képek, melyet követően sugárhajtásos gyorsasággal indult hazai kezeim közül otthona felé.

Ezek voltak tavaly július óta a legemlékezetesebb kisbányai kalandjaim. Idén újra megpróbálom... ;)

Jávorka Dániel, ACB Team